A szállodaigazgatói poszt valaha a legirigyeltebb pozíciónak tűnt. Ült az igazgató az elefántcsonttoronyban nyolctól négyig, nem nagyon látta senki a dolgozók közül, még kevésbé merték megszólítani csip-csup problémáikkal. Végigvonult a lobbin, kinyílt előtte még a forgóajtó is, majd elhagyta a hajót akkor, amikor kedve tartotta. A ház ment tovább.
Ugorjunk az időben. Nem csak odáig, hogy az állam helyett megjelentek a magántulajdonosok, akik mindenféle profittal és minőséggel kapcsolatos elvárásokat fogalmaztak meg, de nézzük meg a kritikus munkaerőhiány hatásait. Hogyan hatottak ezek az elmúlt 10-15 évben erre a piacra, és egészen konkrétan a szállodaigazgatói pozícióra?
Hogyan hatnának? – tehetnénk fel a kérdést. Mit érdekli a legfelül álló személyt az, ha a hierarchia alján hiányzik egy-két ember?
Elég hihetetlen kimondani, de sok szállodaigazgató épp most, ebben a percben is recepciósként ugrik be. Vagy takarít. Vagy felszolgál. Azért, mert nincs, aki megcsinálja helyette, és a vendégeket, akik kifizették a szoba árát, nem érdekli, hogy problémák vannak. Ő teljes joggal vár el maximális minőséget, és a szálloda ilyen szempontból olyan, mint a színház: mindenki eljátssza a szerepét, hogy menjen a show, akkor is, ha nem is az ő szerepét játssza. A vendég nem veheti észre, hogy Magyarországon súlyos munkaerőhiány van, ő az előadásra jött.
Amikor 10 éve a munkaerő-elvándorlási trend felgyorsult, a munkaerő-kölcsönzők jelentették a kiutat. Rajtuk keresztül érkeztek a szobaasszonyok, mert ők többet tudtak a munkavállalóknál tartani a bérből, de ezek az adózási kapuk később bezárultak. Egyre több szobaasszony, konyhai kisegítő fejezte ki az igényét, hogy ő csak heti 30 órát dolgozna, hétvégén pedig egyáltalán nem, ami a szállodaiparban vörös zászlót jelentenek. A kölcsönzők felvettek ugyan még ilyen munkavállalókat, és próbálták úgy beosztani őket, hogy meglegyen az óraszám, de egy idő után már ilyen sem volt. Előfordult, hogy a reggel interjúra érkező jelentkező délben már a szobákat takarította. Elfogyott mindenki.
Sokszor az emberek nem is egyedül mennek külföldre. Komplett konyhai brigádok kelnek fel, mondván, hogy elintézték maguknak a nyugat-európai pozíciót. Holnap már nem jönnének. Ha nagyon könyörögnek neki, akkor holnap még igen.
A béremelés egy ideig kiút, de egy idő után az sem.
Sokan azért mondanak fel, mert a főnökük is híján van a megfelelő skilleknek, vagy egyszerűen túlterhelt, frusztrált, és túlságosan terhelik őt is. Az elvárások maradnak, az emberek mennek.
Amióta a Work & Smile működik, nap mint nap látjuk, hogy a munkaerőhiány apró repedések sorával indul. De ezek a repedések az alapoknál kezdődnek, és ha elég sok van belőlük, és sokáig nincsenek kijavítva, akkor bizony végigrepesztik a házat. Így lehetséges, hogy egy szállodaigazgatói pozíció ma léktömködések sorából áll, és ha valaki hazamehet délután négykor, és nyugodtan megnézhet egy filmet a tévéjén,
az épphogy nem az igazgató.
Cégünk egyik tulajdonosa, Görög Rudolf végigélte az elmúlt 23 évet ezen a poszton. Ma inkább segít az igazgatóknak abban, hogy ne ezzel teljenek a mindennapjaik. Ehhez azonban nyitni kell: el kell fogadni, hogy a magyar munkaerőpiacot nem lehet tovább igényekkel, elvárásokkal bombázni. Thaiföldről, ahol a GDP jelentős része a turizmusból jön, rengeteg embert találni szállodai gyakorlattal, számukra pedig az itteni fizetések olyanok, mint nekünk a nyugat-európai.
Ezt a lehetőséget kihagyni talán az utolsó lehetőség elszalasztása.
Mi ebben tudunk segíteni. A vendéglátóipar területéről folyamatosan kapjuk is a hívásokat, és az ügyfelek hálásak, amiért megoldjuk ezt a végtelenül frusztráló helyzetet számukra. Mert amikor mindenki abban a pozícióban és azzal foglalkozik, amihez a legjobban ért, akkor képes beállni normális működésre egy szálloda, olyan működésre, amire sok helyen évek óta nem volt példa.
Legutóbbi hozzászólások